11-06-16

» In memoriam Szabados György

2011. jún. 16. 8:45 | írta: mikk | Megemlékezés és évforduló | György | In | memoriam | Szabados | még nincsenek kommentek

A Kossuth-díjasoknak kijáró állami temetésben részesül a 2011. június 10-én elhunyt Szabados György. Pályatársai, barátai és tisztelői 2011. június 30-án 14 óra 15 perckor búcsúzhatnak tőle a Farkasréti temetőben. A Győrfree és a Kanizsai Kör zenés virrasztást szervez Szabados György emlékére a Fonóban június 30.-án, csütörtökön este 20 órától. tervezett műsor: 20,00 h Elekes Botond bevezetője Kobzos Kiss Tamás- ének MAKUZ- vendégekkel /+Borbély, Binder Károly, Szelevényi, Babits, Hock, Jávorka, Ittzés, etc......../ 1. szám: Mezei Szilárd alkalmi kompozíciója 2-..... hozott anyagok és megbeszélt zenék.... Dresch Q Szőke Szabolcs duó Grencsó együttes Berecz Andris szóló Mezei együttes Juhász Zoli együttes Délalföldi együttes

In memoriam Szabados György

(1939-2011)

 

Részlet Szabados György 1983 július 13-i debreceni szóló zongora koncertjéből. A felvételt a Magyar Rádió készítette és adta le felvételről. A rádióműsort kazettára rögzítettem, majd 28 év után digitalizáltam. /feri561/

*****

Beszélgetés Szabados György zongoraművész-zeneszerzővel
Hír TV, 2009. február 14., Különkiadás
Riporter. Rákay Philip

 

*****

...egységben, egyszólamban, Egészben.

Ráérő idő - Szabados György
"Magam úgy kezdtem muzsikálni, hogy előtte semmi effélét nem hallottam. Már gyerekkoromban, ha valami szomorúság ért, leültem a zongorához és rögtönöztem – ezzel vigasztaltam magam."

- Szabados György zeneszerző, zongoristával Molnár Csaba beszélgetett. /2006/

"Mi jut eszébe, ha azt mondom: ráérő idő?

Nekem a teremtés jut az eszembe. A világ egész léte, az a ráérő idő. Nem szabad rohanni, loholni, akarni, hajtani, mert abban már az ember önzése jelenik meg, ahogy kisajátító módon a világ fölé akar emelkedni. A nagy kultúrák, hogy Hamvast idézzem: csak lenni akartak. Lenni. Nem kell akarni a változásokat, a világ magától változik.
Most, hogy szemtanúi lehetünk az európai kultúra különutassága befejeződésének, hihetetlenül fontos ráébrednünk a hamvasi gondolat igazságára. A kisajátító attitűd vezetett a nietzschei „kinyilatkoztatáshoz” is: „Isten meghalt”. Szegény filozófus ezt tán túl komolyan is vette, holott csak ebben a kultúrában halt meg isten. A világ van, de csak akkor lesz az életformájában, gondolkodásmódjában és az ebből fakadó kultúrákban újra magasztosság és nyugalom, ha végre rádöbben az ember, hogy nem lehet dekapitálni az emberben lévő belső, természetes, szakrális hierarchiát és rendet. Mi ugyanúgy részei vagyunk az egésznek, mint levél a fának. A levélben, a gyökérben, a törzsben is megvan az alaptörvény, csakhogy a levél nem akar a fa helyébe lépni.
Milyen érdekes, hogy pont az elmúlt évben nyilatkoztatta ki a mai tudomány, hogy minden egyes sejtben benne van minden információ, ami egy adott emberi egyed szerves előfeltétele. Szinkron működik minden, miközben egymás között feladat-megosztásban léteznek és mindennek a tetején ott van a szürkeállomány. Ez utóbbiról nem egyszer hallottam az elmegyógyászati panaszkodást: átkozott lebeny! Mert minden bajnak ez az oka - mondja ezt épp az az orvos, aki ezzel foglalkozik. Látja, hogy a tükör milyen, hogy milyen homályos ez a tükör.

 

Ezért bennem a ráérő idő Istenhez, a Teremtőhöz kötődik. Belőle bomlik ki a téridőben a minőségek minősége, az omnipotens esély. Megjelenik és végigjátssza ezt az omnipotenciát, ami megteremti az időt. Mert idő egyébként nincs. Idő csak itt van, ezen a világon. Titkos kettősség. Ezért bennünk is két idődimenzió van. Sajnos nagyon régóta már csak az egyikkel foglalkozunk. Csak amikor önfeledtek, boldogok vagy révültek tudunk lenni, akkor találkozunk azzal a bizonyos másikkal. Ezt nevezi a keleti bölcselet meditatív állapotnak, amit módszeresen ápol és gyakorol. Pedig ez velünk van minden pillanatunkban, bennünk van, de nem figyelünk rá. Ez egy dimenzió bennünk, tán több is annál. Ez maga a felfoghatatlan „időtlen”.
Van tehát az idő, amelyben élünk, s ami nem más, mint reflexiók sorozata. Olyan, mint a magas magánhangzók a magyar nyelvben Sir John Bowling szerint. A magyarok költészete című könyvében – melyet az 1800-as évek végén írt – azt állítja, hogy nyelvünkben a mély magánhangzók egy tágas és szinte időtlen világot hordoznak, míg a magas magánhangzók kinetikusak, gyorsak és mozgatók. A mélyek a férfi, a magasak a női dimenzióhoz tartoznak. Tudjuk, hogy a női nem – azáltal, hogy az életet fenntartja – a létet szolgálja és így inkább jelen idejű. Ezért szenvednek szegények annyit, amikor látják magukat megöregedni. A jelenhez kötődnek.

Ezt a kettős idődimenziót éljük mindnyájan. A mai civilizáció, hogy úgy mondjam, a „bowlingi magas hangok” dimenziójába szorult bele és ennek az egyoldalúságnak, gyorsaságnak a következtében éli fel önmagát. A buddhizmus azt mondja, hogy mindenkinek már a születése pillanatában meg van határozva, hogy hányat fog verni a szíve. Gyors szívveréssel rövidebb az élet. A jóga és más meditatív életmódok mind azt szolgálják, hogy az időtlenség jelenlétét is felismerjük. Ha megtapasztaljuk és ápoljuk, másképpen fogunk élni, máshonnan nézünk és látunk: más lesz a szemléletünk, és más lesz az energiaállapotunk. A tér és az idő viszont nem választhatók el egymástól, mivel az események teremtik a teret. Lehet, ezzel a kijelentéssel a természettudomány és egyes filozófiák nem értenek egyet, de most maradjunk annyiban, hogy az események teremtik az időt és a teret. Elég nehéz felfogni, de ha nincsenek események nincs idő sem és ha nincs idő megszűnik a tér. Csak a relativitásban van tér és idő. Azon túl csak abszolút, időtlen és nem anyagi „dolgok” vannak. És mérhetetlen energia.
Amikor belenézek a tükörbe vagy amikor visszajelzéseket kapok, hogy telnek az évtizedek – van aki azt mondja nem változtam semmit az eltelt húsz évben amióta nem látott, a másik meg pont az ellenkezőjét –, elgondolkodom. Jómagam azt érzem, hogy gyermek vagyok. Egy gyermek, aki nemrégen még a Zsigmond utca húsz szám lépcsőházában játszott, föl-alá rohangálva az ötemeletnyi lépcsőkön. És aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy hová lett az Apró Pista és a Lénárd Jutka. Egyikük Chilében van, a másik remélem még él. Te jó isten pedig az előbb még itt voltak. Nos ez az a dimenzió, amiről beszélek. Ezért figyelmeztet a bölcselet arra, hogy minden nap jusson eszünkbe: meg fogunk halni.

Az öröklét. Az időtlenség. Én ezt így látom és így élem meg. Az időtlenség a Teremtőhöz való kapcsolat. Az ima ebbe az idődimenzióba emel, miközben elhagyunk mindent, amit aznap éltünk. Az ima által közvetlen kapcsolatba kerülünk a Teremtővel, illetve a Teremtő „környezetével”. Ebben van fantázia is, ez nyilvánvaló. De ennek ez az élhető és különös benső hangulat a lényege. Nem árt ezt manapság hangoztatni, megidézni, mert rávezet arra, hogy az imádság nemcsak elragadtatás, hanem módszer is. És viszont. Ezért is hoztam fel a tér és idő szoros kapcsolatát. Amióta ezt tudom (és nemcsak szokásszerűen gyakorlom), érzem, hogy ilyenkor egy másik térben is élek. S ezek a „terek” eligazítanak. Rájöttem például, hogy csak akkor tudom igazán tisztán megpillantani mi történik ma ezen a Földön, amikor magamat kint érzem a világűrben és onnan nézek rá erre a csodálatos bolygóra. Miközben imádkozom komolyan és mélyen, mint aki csak van.

Fölfedeztem egy csomó dolgot, ami ebből az állapotból fakad. Például, amikor improvizálok az nem pusztán ebből a tér-időből fakad, hanem abból a dimenzióból is, ahol nincs idő. Ilyenkor is érzem, hogy teret élek, sőt teremtek. A művészet világot teremt, azt nyilatkoztatja ki, egy világot, amibe beavatja a hallgatót. Még akkor is, amikor nincs hallgató, ennek az egésznek ez az attitűdje. Olykor megdöbben maga is. Hiszen a művész: médium. Ami átmegy rajta abban benne van a saját tudva-tudottsága is. De hogy ez ne legyen hamis, mindig az igazságra kell koncentrálnia. Az igazság pedig az időtlenhez kötődik. Ezért tartom igen jelentős könyvnek a Hódolat George Orwellnek című nagyesszét, mert pontosan erről szól. Egy emberről, aki az egész életét erre az egy dologra tette fel egy olyan korban, amikor minden elhomályosult. Az igazságot bányászta, mert csak annak egyedülálló, fundamentális, végtelen fontosságára lehet építeni bármit is. Tulajdonképpen az igazság nem más, mint maga a valóság, ami erkölcsi alapokon áll. Nagyon sok fajta igazság van, de mi is a valódi Igazság? Az Evangélium azt mondja, hogy akinek szeme van látja, akinek füle van hallja. Igazából nem lehet kimondani. Mindenkinek belső munka, szenvedés vagy kegyelem által adatik meg az Igazság felismerése és belátása.
De van itt egy erkölcsi lövészárok. Az egyik oldalán olyanokkal, akiknek nincs mit enniük, nincs mit inniuk – nagyon általánosítva: akik méltóbbak a megbocsátatásra, mert szó szerint szegények –, a másik oldalon pedig olyanokkal, akik visszaélnek a világgal, kisajátítják az igazságot, amit aztán a maguk előnyére fordítanak, sőt erőszakosan diktálnak. Ez utóbbiak nem törődnek a kegyelemmel, az egyetemes igazsággal. Nekik is lehetett nagyapjuk, nagyanyjuk, akik beavatták talán őket pár mondattal, csakhogy ők tojnak erre. Ezeknek a dolgoknak mindig súlyos következményei voltak és lesznek. Ez a fajta ember már nem a többi embert, és ezen keresztül nem az Istent, nem a Teremtést szolgálja. Ma már ördögi, önző módon – a minél több extraprofit elérése érdekében –, hülye embertömegeket termel, ami előbb-utóbb fel fogja borítani a világot.

Az úgynevezett nyitott mű és a végtelen fogalmán is elgondolkozván nehezen átlátható dolgokkal találjuk szembe magunkat. Nyitott Mű nincsen, a végtelen pedig csupán az egyetlen, a legmagasabb – a „Teljes Minőség” – a Teremtő tartománya. A megalkotott és nálunknál sokkal jobban működtetett öntisztuló, önfenntartó világ megértése csak akkor lehetséges a részünkről, ha azt szerkezetileg zárt rendszernek tekintjük. Ha nem így lenne, ha nem lenne zárt rendszer, akkor minden parttalanul működne, nem létezne például olyan, hogy asztal, nem lenne megtestesülés. A forma mint a tárgyiasulás egyik feltétele és tünete, zárt rendszerek láthatatlan törvényei sorozatának köszönhetően jön létre. A formába foglalt dolog, önmagát mint minőséget hordozza, s ez információ. És nem más, mint a szeretet, mint egyetemes, minősített energia, az ami végül is megtölti a formák, az információk sokaságát – egységet tartva fenn és teremtve..."

http://www.terasz.hu/terasz.php?id=irodalom&page=cikk&cikk_id=10549

Bicskei Zoltán emlékezése a MagyarSzó.com-ról:

"...Szabados György 1939-ben született Budapesten. 1955-ben alakította meg első együttesét, melyben swing alapú jazzt játszottak. A 60-as évek első éveiben – az amerikai hasonló törekvésekkel egyidőben (Coltrane, Coleman, Taylor, Shepp, Sun Ra...), de róluk az acélfal mögött nem tudva – szabad zenei /ú.n. free jazz/ stílust művelte a világon az elsők közt. Szabados művészete annyiban is egyedülálló, hogy rögtön az induláskor sajátos utat kezdett el: zenei anyanyelvben gyökerezű művészetet teremtett. A magyar népzene parlando-rubato jellege a szabad, nyitott zeneiségnek biztos formát, dramaturgiai-gondolati elrendezést és tiszta tartalmat biztosított. A népzene valamint a bartóki és kodályi életmű hatását a szabadosi zene és gondolkodás különféle területein tetten érhetjük. Szabados életműve az egyetemes zeneiség teljességét példázza a legújabb korban. Az időtlen értékek mentén egybefoglalta az arché többezer éves múltját, a jelen pillanatát és a jövő beláthatatlan útjait. Mindezt nem a korra jellemző, „széttöredezettségben élő attitűddel”, hanem a kozmikus ölelés magatartásával élte..."

http://magyarszo.com/fex.page:2011-06-14_In_memoriam_Szabados_Gyorgy.xhtml

*****

Bert Noglik

Elfelejtett énekek

Szabados György portréja

"Irány Nagymaros. A budapesti Nyugati pályaudvartól ez már csak rövid vonatozást jelent. Az utazás össz­hangban van a vidékkel, amely egyike a legszebb magyar tájaknak: a Dunakanyar. A turistáknak ezt az utat ha­jóval ajánlják megtenni. A vonat azonban gyorsabb. Már korán reggel sok utas utazik; helybeli lakosok és kirándulók, asszonyok kosarakkal és fejkendőben, mindez Magyarország.

Szabados Nagymaroson. Egy júliusi napon voltam ott; sohasem felejtem el. A Duna partján fekszik Nagymaros, ez a kis község, elragadó tájban. Kevésbé zsúfolt, mint a túl­oldalon lévő, s minden valamire való útikönyv által jelzett Visegrád. Még érezni a reggel frissességét, amikor Szabados György fogad engem az állomáson. Rövid séta után elérjük a házat, amelybe feleségével és három gyer­mekével a nyolcvanas évek elején költözött. Még min­dig építik, alakítják, a vidékre jellemző építészeti jellegét azonban továbbra is megtartják. A belső berendezés egyszerű és stílusos. Az egyik helyiségben dolgozik Judit, Szabados felesége, aki könyvrestaurátor. Régi magyar bibliát mutat nekem, melynek megtört lapjait oldalról-oldalra viszi fel japán papírra. Egy pillantás a szobára, ahol Sza­ba­dos gyakorol, komponál, elmélkedik és ír. Mindez sejtetni engedi, hogy ez az ember milyen visszavonultságban dolgozik. Szabados ismeri érdeklődésemet zenéje iránt. Nem első alkalommal kerül sor találkozásunkra. Szívélyességet sugároz, ami bizalmat ad. A távolság eltűnik, a tisztelet megmarad.

Szabados a mai magyar zenei és intellektuális élet egyik kívülálló és egyben központi személyisége is. Ez paradoxonként hangzik, de mindjárt kiderül, ha mű­veit és jellem­vonásait eltérő perspektí­vákból vizsgáljuk. Bármely gondolati megközelítést választjuk is azonban, zenéjének érzékelhetô meggyőző­erejéről nem feledkezhetünk meg. A problémák iránti érzékenység, tartalmi súlyosság és az örömök érzékletessége jellemzik a muzsikáló Sza­bados Györgyöt, aki bár a nagyváros magasan művelt atmoszférájában nőtt fel, nagyon is otthonosnak tűnik ott, nagymarosi környezetében. Zeneszerzőként és improvizáló muzsikusként Szabados érezhe­tően ennek a vidéknek és tájnak a légköréből is merít..."

Németből fordította: VADÓCZ TIBOR
(Alföld, 2010 október)

http://mohaoffbeat.blogspot.com/2011/06/rip-szabados-gyorgy.html

SZABADOS GYÖRGY KODÁLYRÓL, LISZTRŐL,...:

""Az ember teszi a dolgát és nem feladata megítélni, hogy az efféle kívánalmaknak megfelelt-e. Az volna jó, ha minden kisgyerek megkapná azokat a finom jelzéseket, amelyek alapján megtalálná a maga feladatát az életben. Ami azért fontos, mert szerintem valamennyien valamiféle többlettel születünk. Ha valaki korán észreveszi, mi ez a többlet és eszerint él, akkor képes boldogságot sugározni és közben ő is boldogabb lesz" - fogalmazta meg világszemléletét Szabados György. Nem mindegy, hogy milyen irányban áll bennünk a nyíl, amely mutatja, hogyan éljünk. "Ha befelé áll, önző nyerészkedő, kicsinyes emberekké válunk". Ez véleménye szerint majdnem kulturális programnak is megfelel, amire gyerekkortól új világot lehet fölépíteni. "Szeretem és tisztelem Kodály alkotóművészetét, de a legfontosabb számomra az, hogy végtelenül alázatosan háttérbe szorította saját zeneszerzői munkásságát a pedagógiai tevékenységével és nemzetnevelő munkásságával, mert tudta és hirdette, hogy a gyermek nevelését magzat korában el kell kezdeni" - mondta a zeneművész.

Szabados György kifejtette: középiskolás kora óta példaképeként tiszteli Liszt Ferencet, akinek a személye most nagyon is aktuális. "Élete egyik jelmondata volt, hogy viselni a keresztet és jót tenni, ez nekem azt mutatja, hogy nemcsak fantasztikus, istenfia zeneszerző volt, hanem hihetetlen lélek is. Ezt a maga választotta elhivatottságot mindvégig betöltötte. Soha nem volt benne semmi kétely és mindig leperegtek róla azok a negatívumok, amikkel illették. Ezekre azzal válaszolt, hogy a 'nyilat' kifelé fordította és szolgált" - vélekedett. Szabados György családjában régi a Liszt-kultusz. "Főként a nagyanyám hatott rám e tekintetben, aki remek zongorista volt, bár pódiumon nem szerepelt, a családdal foglalkozott. De kiválóan és finoman halló ember volt" - mesélte a zongoraművész-zeneszerző. "

http://kultura.hu/main.php?folderID=1316&articleID=310970&ctag=articlelist&iid=1

"...Egyszer, már a diktatúra felpuhulása idején Szabados György felkérést kapott a Magyar Rádiótól, annak is a jazz területén mindenható urától, Kiss Imrétől, hogy szerepeljen a Debreceni Jazznapokon. A részletek tisztázása után Szabados azt is közölte, hogy együttesét ezentúl MAKUZ-nak nevezik. Amikor Kiss a név magyarázata iránt érdeklődött, Szabados a következőképpen ütötte el a választ: "Ez egy régi szó, olyan, mint a koboz.""

http://fidelio.hu/jazz_vilagzene/mupa_magazin/udvari_zenekar_a_palotaban